Mint rendes veteránbuzit, minden érdekel, ami öreg és jármű: a kört szűkítve a szárazföldre és a kétkeréktől fölfelé… Egy fotózás után a Moszkva térre érkezve látom, hogy nem odaillő, fodros-bodros öltözékű hölgyikék álldogálnak egy villamos mellett.

Egy átlagembernél nem indult volna el az a bizonyos folyamat, de az olyan fajtának, mint amilyen én vagyok ez szemet szúrt. Ekkor a fejembe ötlött, hogy minap 120 éves a budapesti villamos közlekedés, talán ezért lehet ez a felhajtás. Odasettenkedve, körbeszaglászva és óvatosan kerülgetve a forró dehogyis volt az, inkább hideg… Igazam lett.  Nosztalgiajáratok csikorognak végig a körúton és közben színészek, zenészek próbálnak kuplé hangulatot teremteni. Mondjuk, ezt kihagytam: egy, nem érdekel a kuplé; kettő, mert egy kb. 20 éves villamos nekem nem nosztalgikus; három, vártak rám. Na de! Haza érve net bekapcs, www.bkv.hu és már nézem is milyen programok lesznek e jeles évforduló kapcsán. A szombati nap nem kecsegtetett semmi érdekessel, de nem baj, mert már úgyis lemaradtam róluk. Gördülve tovább a dátumokon egészen a másnapig: amikor folyamatosan közlekedik majd két matvill (matuzsálemi villamos) a 2-es vonalán a Jászai Mari tér és a Havas utca között. Nagyszerű! Meg is volt a másnapi délután programja. Felkerekedtem hát vasárnap, fényképezőgép, jegyzetfüzet, teleaggattam magam, mint egy karácsonyfát. Árpádnak hídjától a Nyugatiig metró, onnan 4-6-os, egy megálló a Jászai. Hoppá, de ne szaladjunk ennyire előre. Gondoltam veszek jegyet a nosztalgiajáratokra, mert bérletem van, de az nem érvényes, két menetjegy áráért lehetett felülni rájuk, és naivan azt hittem valami különleges jegyet adnak majd. Jegypénztár: a hölgy  kérésemre annyit válaszolt, hogy itt nincs, menjek fel a Nyugati téri parkírozóba ott van, vagy vegyek a villamoson.  Felmentem, körbejártam a teret, semmi, még jegybódé sincs. Köszi, mondom. Akkor marad a villamos. Combinoval a célállomásig, aluljárón át, 2-es végállomás. Már gyülekeztek a hozzám hasonló megszállottak és a hozzám nem hasonló családosok. Ugyanis egyedüllét van. (a szerk.) Szóval masina elő, gyújtás rajta, mert jön egy 1913-as L típusú villamos motorkocsi 436-os pályaszámmal.

Elcsordogál a megállóig, utasok le, én fel. Jegyet kérek egy ezrest lobogtatva, de a kaller meglepően kedvesen mondja, hogy nem tud visszaadni. Kettő darab menetjegy ára lett volna, amint már említettem. Itt egy virágos ott lehet rendes menetjegyet kapni. Na igen, hogy rendes jegy kell, csak kettő. Aha! Mosoly a számon, mert itt még nem sejtettem, hogy mi vár rám. Virágos 1, nincs jegyünk, pénzváltás sincs, de ott az autómata. Ezresem van, kérem! Méghozzá papírból! Virágos 2, nincs jegy. Virágos 3, nincs jegy, nem is tudom, hol lehet venni. Ekkor már kezdtem érezni a magyar valótlanság beszivárgását… Bolt nincs nyitva, mert vasárnap van, ugye, én meg nem adom fel. Elindultam valami üzletet keresni. Az első nyitva lévőbe belépek: − Vonaljegyet árulnak? ‒ Ez egy könyvesbolt! − mordult rám a mami. − Igen látom, hogy az. Köszönöm, csókolom, itt sem leszek törzsvendég. Na nézzük, mi van még. CéBéÁá. Itt biztos van, itt lennie kell, olyan nincs, hogy egy magyar üzletláncban nincs tic-ket, pedig nincs… Többször visszakérdeztem, és valóban nem volt. Ekkor már csak a szemközti 0−24 jelentett némi fogódzót ebben a büdös nagy jegytelenségben. Eladónéni bájosan, tényleg segítőkészen csak ennyit mondott: Délután lesz, az biztos. De nekem most kell, vazzeg!! Ezt nem hiszem el, a Jászai 500 méteres körzetében nincs jegyárusítás. Szóval dögöljek meg inkább, mint nosztalgiázzak egy jóízűt. NEM! Akkor is lesz jegyem! Visszamentem a Nyugatihoz (!), újra pénztár, na de mit ad Isten, még ezek után, mit ad szerencsétlennek: műszakváltást, azt! A kartársnők kasszát és pletykát cseréltek hosszú perceken át miközben én csak mosolyogtam. 920 Huf és kezemben van négy darab, fekete műkörmök által frissen szakított: JEGY! Nyugodtság és dezsavű, újra Combino, újra Jászai, újra régi vili, de most már egy másik, 611-es pályaszámmal.

Büszkén adom át az ideiglenes kallernak a papírfecniket, ő elveszi, ezzel érvényesít. Hoppá, nem lyukaszt, nem bélyegez, csak elteszi. Vajon mi lesz ezeknek a jegyeknek a sorsa… Szóval valamiféle újrahasznosítás, mi? Namindegy! A lényeg, hogy már rajta vagyok, taposom a padlóit ennek a száz évnél is idősebb járgánynak. Mindenki fenn van, egy csilingelés és már gurulunk is. Ugyanis így jelezték a vezető felé a kalauzok, hogy aki felfért, az itt van és indulhatunk. Ennek eszköze a plafonon végigfutó bőrszíj, amit én először jobb oldali kapaszkodónak néztem, de ezen az oldalon nincs ilyen, csak a bal féltekén lógnak le szintén bőrből. No azért nem csimpaszkodtam belé jó kisfiú módjára, pedig ott volt bennem erre a kis csínyre való hajlam. Nézelődöm bent, Tilos a köpködés. felirat.

 Eszembe nem jutna! Kedves őseim, nem szép dolog telekulázni a villamost, sőt kedves kortársaim az egész világot sem. Köszönöm! Nézelődöm kint, először Párlament, Lánchíd aztán Vigadó, a Duna meg mindig, és miegymás közel negyed órán keresztül. A kaller elődjéhez méltón a megállók neveit rikkantja, majd lassulunk, nagyon. Felszállók, ajtó becsuk, csiling, majd indulás. Végállomás, Havas utca. Leszállok, megvárom a következőt, azaz a másik vilit, amiről szépen lemaradtam a jegyüzekedés közben. Fél óra múlva megjött, ugyanaz a jegykezelő, odaadom a jegyeket, most semmi stikli, bakinak jele sincs visszafelé. Ugyanaz: Vigadó, Lánchíd, Párlament, a Duna pedig még mindig, közel negyed órán keresztül.

Ízeiben az összhatás nosztalgikus volt, de az a pár fecni utáni hajhászás (mondhatom, hogy nem voltam egyedül ezzel a problémával) kicsit odavágott ennek az egésznek. Csak remélni merem, hogy ez a normális hétköznapokon nem így működik. BVVV, azaz Budapesti Villamos Városi Vasút 120!!!